Na, nem egy új nyelvet hallanak. Én tanulom a kisebbik unokám kifejezéseit.
Gondolom, sokan sejtették rögtön, hogy ez az ennivalót jelenti. Kétéves koráig teljesen jól elvolt beszéd nélkül. Az égvilágon mindent megértett, szerény elfogultságom szerint még a viccet is.

A mutatóujja pontosan elégséges eszköznek bizonyult magát bármiben megértetni. Pár hete kezdett el egyre többet gagyarászni. Egyelőre főleg a saját maga kreálta szavakat használja. De egyre többször kérdez rá a tárgyakra mutatva, hogy „e mi”? Fog ez menni, mert látom, már ő is nagyon akarja.

Imádják egymást a testvérével, a már több mint négy éves Marcival. Jó nézni őket, mikor bandáznak a nappaliban. Rögtön összezárnak, ha úgy érzik, valamelyiküket sérelem érte. Majd pillanatok múlva valami köztük való elszámolási vita miatt már rángatják egymást. Teljesen természetes, hogy a nagyobb érvényesíti az erőfölényét. Szájtátva néztem viszont nemrég egy ilyen kakaskodást. Marci többször ellökte vagy elkaszálta a kicsit. Már szóra nyitottam a számat, hogy rendre intsem a nagyot, mikor a kisebbik hirtelen, lendületből egyik kezével csattanós pofonnal válaszolt. Csend lett. Majd nevetve játszottak tovább. Minek kellenék egy testvéri vita rendezéséhez? Megoldják ezt ők maguk.

Minket amúgy rendesen lekötnek az ilyenkor szokásos munkák. A borok fejtése vagy derítése. Az összeállítások előkészítése a jövő évi palackozásokhoz. Mellé szinte minden nap megfordulnak nálunk a különböző futárszolgálatok is. Viszik szerte az országba a tőlünk rendelt boros csomagokat.

Higgyék el, ilyenkor nagyon jóleső érzés tölt el. No, nem a bevétel forog a fejemben ilyenkor.

Inkább az melegíti a szívemet, hogy a kezünk alól kikerült boraink milyen sok kedves ember ünnepi asztalánál fognak majd (remélem) örömet okozni.

Nem hiszem, hogy tévednék, amikor azt gondolom, hogy nekünk, megszállott borászoknak nincs ettől nagyobb dicséret.

A szőlőben ugyan sok minden munkát beterveztünk még ez évre .De mivel általában esik vagy épp csak szitálgat valami odakint, ezért nem erőltetjük. Majd jövő tavasszal megcsináljuk.

Állandóan gondban vagyok a naptárral. Zsonglőrködöm az elvégzendő munkákkal, feladatokkal. Nagy nehezen már abba is belenyugodtam, hogy nem tudom mindig azt tenni, amit szeretnék.

Odakint lenni a tőkék mellett, vagy kezemben pohárral a borokkal vidámkodni lent, a csendes pincében, a hordók között. Kell, hogy a laptop előtt végezzek egy csomó dolgot. Statisztika, bejelentések, kimutatás vagy kalkuláció magunknak. Parasztosan szólva?

Seggelek a számítógép előtt. Teszem, mert tenni kell. Ahogy viszont vendégek érkeznek, szinte repülök, hogy én fogadjam őket. Újra és újra velük lenni szinte ünnepnap számomra, hogy kóstolunk és vulkánokról, kőről, borról, magunkról beszélhetek.

Közeleg a karácsony és az újév. A városokban és a falvakban is szaporodnak a különböző csiricsáré díszek az utcákon, a házakon, a bevásárlóközpontokban. Hát? Lehetnek ilyen-olyan díszesek, villogók, színesek vagy ötletesek, egyre inkább távol kerülnek tőlem.

Évek óta érzem, mennyire súlytalanná válik számomra a külsőségek harsogása és álságos magamutogatása.

Lehet, hogy a korral, az eddig megélt jó és rossz dolgokkal, netán az élettapasztalatokkal bennem kialakult alázatnak köszönhető?