Sajnos, fehér karácsonyunk már nem lesz. Ködös, latyakos napok óta az idő. A faluban ez nem igazán jelent gondot, nem úgy, mint gyerekkoromban.
Akkor járda szinte alig volt, a falun átvezető út volt egyedül, no nem aszfaltos, hanem makadámút. Az összes többi utca pedig földút. Esélytelen volt tiszta cipővel, bakanccsal közlekedni nedves időben.

Bár bevallom őszintén, hogy nem nagyon emlékszem, hogy sáros időnk lett volna karácsony körül. Vagy csak kiperegtek az emlékeimből, és a fehértiszta, hódunyhás ünnepek maradtak a fejemben?

A téli szünet szinte minden napján szánkóztunk vagy csúszkáltunk valahol. Amikor az első szánkózásra alkalmas hó leesett, akkor az állomáspartot próbáltuk legelőször. Több százméteres szánkópálya alakult ki ilyenkor. A vasútállomásnál, a sínek közelében lévő kis platóról siklottunk a meredeken lefelé, egészen a templom melletti hídig. Igaz, néha kicsivel tovább is sikerült. Ilyenkor akár a főúton átrobogva álltunk meg a másik oldali vizesárokban. Kicsik és nagyok is boldog örömmel repültek lefelé a természetes lejtőn.

Pár napon belül viszont minden alkalommal más szánkóhely után kellett néznünk.
Vagy az akkor még elenyésző számú traktor, esetleg autó miatt sózták, szórták fel az utat, vagy inkább azért, hogy a faluban akkor még szép számmal használt szekereket húzó tehenek biztonságosan tudjanak közlekedni.

Én különösen szégyelltem magam ilyenkor. Édesanyám volt minden évben az, aki önszorgalomból segítette a csúszásmentesítést. Máig nem értem, hogy miért érezte úgy, hogy a kályhából kiszedett hamunak mindig a jól kialakított csúszkapályán vagy szánkópályán van a legjobb helye.

Karácsony előtt, a hidegebb idő beálltával a disznóölések is beindultak. Szinte nem volt olyan nap, hogy közelről vagy távolról ne hallottam volna kétségbeesett disznóvisítást.
Különösebben nem érdekelt, hiszen nem a mi udvarunkból jött a hang.

Viszont a rokonoktól vagy szomszédoktól érkező a disznóölésekről érkező kóstolóknak nagyon tudtam örülni!
Karácsonyra Édesanyám sokszor vágott libát. Vágásig hosszú ideig tömte (szegényt) kukoricával. Karácsonykor libamáj volt a reggeli. Akkor még nem szerettem a libamájat, nem is értettem, miért pont ez van ilyenkor. Jobban ízlett a tepertő vagy a libazsíros kenyér.
Épp most olvastam egy érdekes receptet ezzel kapcsolatosan. Hogy tejet kell használni az elkészítése során, és attól lesz majd hihetetlenül egyedi, jellegzetes íze a zsírnak.

A havas karácsonyt felidézve sok szép emlékkép ötlött fel bennem.
Tállyáról jöttek évről évre a betlehemesek, és jártak házról házra. Ámulva néztem őket, ahogyan előadták a rigmusaikat. Az első pár évben kissé meg is rémültem tőlük. Évek múlva már nem volt bennem félelem, és nagyon vártam a jöttüket.

Kántálni minden éven nagy izgalommal készültünk a barátainkkal. Csodálatos érzés volt végigjárni a rokonokat a karácsonyi dalainkat énekelve. A mostani, kicsit talán túlcicomázott külső LED-fények, díszkivilágítások ekkor még teljesen hiányoztak a faluból. A közvilágítás sem vetett túl sok fényt a lábunk elé. A házak előtti részeken elsepert gyalogúton legtöbbször libasorban kellett haladnunk.

A hideg, jóízű levegőben valahogy ott rezgett, hullámzott az Ünnep. Lábunk alatt ropogott a hó, és hol innen, hol onnan szállt felénk a faluból a többi kántáló zengő énekhangja.
Csak a hópihék csillogtak kint az utcán, és ha hó esett, akkor lebegtek az énekek hangjai.

Bent a házakban is ritkán volt a díszes karácsonyfán fénysor. Inkább csillagszóró dívott akkor.

De talán több ünnepélyesség, melegség, szeretet lakott belül az emberekben.

Kívánom mindenkinek, hogy meleg szívvel, szeretetben teljen a karácsony.

Békében, nyugalomban. Ha fehér karácsonyunk nem is lesz, de legalább legyen áldott Ünnep mindenki számára.